Life lately

I'm not too happy that it's 2020 already. To be honest I can't find my place in the world for years now. I feel that something's wrong with me, that I am deviant, abnormal. The things I long for and the things I don't want... my whole mindset feels 'wrong'. And it's getting worse from year to year. These are probably the most honest words I've ever written but considering that no more than 30 people will read them, it doesn't really matter. And maybe at least one of you will understand what I'm trying to say.

Besides traveling I just can't find the meaning of my life, or life in general. Those compulsory (or let's say: socially accepted) life tasks like engagement, marriage, childbirth are simply freaking me out - which is a bit abnormal for my age and my relationship status because Viktor and I are together since 2011. I've never been a carrierist and I'm not a climber at work - I can be content with a lower salary as long as I don't feel that they are taking advantage of me. Just leave me alone. I'll do the best I can, precisely, on time, but nothing more. I don't really have plans according my career and I don't want to earn a huge amount of money. As long as I have an airline ticket or a hostel room booked, I'll be more or less fine.

So that lifestyle of mine is totally okay and acceptable when you are 21-23 years old after graduating at the university but this year I'll be 27 and I'm still lost. In fact, I'm getting more and more lost each year. But I noticed that a lot of travelers are like this. They feel lost and can't find their place in the world. Can't meet the expectations of society. Or they are so lucky that they don't even want to. (Not that I know so many other travelers personally, I just keep reading their stories). The question is: does traveling make us feel like this OR do we travel so much because we have this different type of thinking and we see travel as a way of escape? Honestly, I don't know what the answer is, not even in my own case. I can't remember which was first, the desire to travel or the wish to escape life. I remember that there was a time long before I graduated and started to work, when I wanted to get married. When I was 19 years old I often imagined myself as a mom and honestly wanted to have children (the thought of giving birth was still a terrifying nightmare for me though). And what's now? When my colleague jokes at lunch break that 'oh look, you are the only one left without a fiancé/husband/child haha' then I can't help but feel like a misfit. I could do it if I wanted to. I'm lucky because I have the opportunity to get married with my partner or start a family... especially since both of our families are waiting for that probably for years. But I just don't want it. Like Jon Snow. I didn't sign up for that! Should I force myself into a way of life that won't suit me just because everyone else does it and this is the way it SHOULD be?

You can call it Peter Pan syndrome, quarter-life crisis or whatever you want, there is clearly something wrong with me. Although nothing guarantees that other people are right and I'm wrong, expectations still exists anyway. Fortunately my mom accepts me as I am and at least she won't ask me frustrating questions about this topic. Instead I got a fantastic book from her for Christmas: 'No baggage' written by Clara Bensen. This is a real story about a young woman who went through an existential crisis (which I'm probably going through now, too) and left to Europe for 3 weeks with a guy she only began dating a month before departure. Oh and did I mention that they traveled without any luggage? Same clothes for 3 weeks, credit cards, phones, passports and toothbrushes. And that's all.

It's a very inspirational story - at least for me. If you feel lost like me, you'll love it. 

Őszintén szólva nem örülök annak, hogy 2020 van. Egy ideje, vagyis az igazat megvallva: évek óta nem találom a helyem a világban. Úgy érzem, abnormális, deviáns vagyok, valami nincs rendben velem, a gondolkodásmódommal, azokkal a dolgokkal, amikre vágyom, és amikre nem. És ezek évről évre egyre inkább kiütköznek. Ez talán életem legőszintébb írása, de igazából 30-nál több ember úgysem fogja elolvasni, szóval mi veszíteni valóm van? Hátha legalább az egyikük érteni is fogja, amit mondani szeretnék.

Mostanában, az utazást kivéve, nem sok értelmét látom az életemnek. Azok a kötelező, vagy mondjuk úgy, társadalmilag elfogadott életfeladatok, mint az eljegyzés, házasságkötés, szülés, valahogy engem olyan szinten hidegen hagynak, sőt taszítanak, hogy lassan abnormálisnak látom már én magam is ezt a viszolygást, főleg, hogy 9 éve párkapcsolatban élek. Karrierista soha nem voltam, én inkább az a fajta ember vagyok, aki megelégszik alacsonyabb fizetéssel is, csak ne bántsák, ne piszkálják, hagyják békén. Szépen megcsinálom, amit rám bíztak, precízen, maximalistán, határidőre, de semmi több. Nem vagyok törtető, nem akarok óriási vagyont vagy elismerést összekaparni. Egyszerűen csak vagyok, és amíg van egy repjegyem, vagy egy lefoglalt szállásom, ami rám vár, addig elvagyok.

Szóval ez így teljesen oké úgy 21-23 évesen, amikor kikerülsz egyetemről, de idén töltöm a 27-et és még mindig ilyen vagyok. Sőt, egyre ilyenebb. De egyébként megfigyeltem, hogy nagyon sok utazó ilyen. Keresi a helyét. Nem találja önmagát. Nem tud megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Vagy olyan szerencsés, hogy nem is akar. (Na nem mintha olyan sok utazót ismernék személyesen, csak olvasgatom a történeteiket.) Adódik a kérdés, hogy az utazás tesz minket ilyenné, vagy azért szeretünk ennyire utazni, mert eleve ilyen a természetünk, és ebben találunk menedéket? Őszintén, még a saját esetemben sem tudom megállapítani, hogy melyik volt előbb: az utazás iránti vágy, vagy az élet elől menekülés. Emlékszem, volt idő, még jóval azelőtt, hogy lediplomáztam volna, amikor akartam férjhez menni. 19 évesen még akartam valamikor anyuka lenni (bár a szüléstől már akkor is betegesen irtóztam). Most meg azon kapom magam, hogy amikor a kollégám azzal viccelődik ebéd közben, hogy itt ülnek a házasok, itt meg a nem házasok, meg "Dóri már csak neked nincs vőlegény/férj/gyerek" akkor basszameg, deviánsnak, kívülállónak, félresikerültnek érzem magam. De nem tudok tenni ellene. Mert nekem épp még lenne is lehetőségem arra, hogy a párommal fogjuk magunkat, összeházasodjunk, családot alapítsunk... Főleg, mivel mindkettőnk családja ezt szeretné, valószínűleg már évek óta. De minek, ha én meg még csak egy icipicit sem vágyom rá? Kényszerítsem bele magam egy életbe, amit nem akarok, csak mert így illik, meg így KELL?

Nevezhetjük Pán Péter szindrómának, quarter-life crisisnak, vagy tényleg bármilyen devianciának, tuti, hogy valami bajom van. (Bár igazából semmi nem garantálja, hogy a többség csinálja helyesen és a kisebbség szarul, a társadalmi elvárások azért mégiscsak ott vannak). Anyukám szerencsére elfogad ilyen háborodottnak, és legalább tőle nem kapom a frusztráló kérdéseket ezzel kapcsolatban. Tőle egy nagyon jó könyvet kaptam helyette karácsonyra. Clara Bensentől a "Poggyász nélkül"-t. Ez egyébként egy valós sztori, és egyszerre nagyon hétköznapi és formabontó, mert a hősnőnk egy szuper kis egzisztenciális válságon megy keresztül (amin valószínűleg én is most), aztán pedig lelép 3 hétre Európába egy pasival, akit egy hónapja ismert meg online. Ja, és teszik ezt poggyász nélkül. Ugyanabban az egy ruhában utaznak 3 héten át. Nem vicc.

Ha megengeditek, idéznék is a könyvből egy részletet:

"- Honnan tudod, hogy milyen lesz az életed? Jósnő vagy te?

 - Nem kell annak lenni - feleltem drámai hangon. - Ez nyilvánvaló. Mindenki, akit csak ismerek, vagy mesterképzőbe fog járni, vagy gyakornoknak áll, nekem meg mára az a legfőbb célom, hogy fölkeljek, és úgy egyek meg egy mogyoróvajas-lekváros szendvicset, hogy ne jöjjön vissza. Ez nem igazán tűnik fényes jövőnek. 

Anyám kivárt, a szavakat latolgatta, majd így szólt: - Vajon mi történne, ha nem próbálnál meg mindenáron normális lenni, hanem egyszerűen hagynád, hogy pontosan ott tarts, ahol most vagy?

- Micsoda, csak úgy hagyjam ezt az egészet megtörténni?

- Lehet, hogy meg fogsz lepődni - nevetett. - Talán az élet, amilyennek te ismered, megváltozott. De az, hogy eltévedtél, még nem jelenti azt, hogy ne tudnál felfedezőutat tenni."

Nagyon inspiráló könyv, legalábbis számomra. Ha te is ilyen bolond vagy, mint én, akkor olvasd el, tetszeni fog.