Life lately
Can you talk about something you really love, without using cliches? Great writers maybe can… but I am not a writer. I could say simply, honestly, that I love spring, or I could try describing it’s mood with as many adjective as I can. I can’t handle adjectives. They just get out of my control somehow and the result is a complicated sentence which is not really mine.
I suppose this is why I love photography so much. My favorite photo of lilacs in our garden says more about me than my words I would use if someone asks me to describe, what this flower means to me. Lilacs remind me of my childhood, a time that would never come back - because it is different every year. There was a year when I picked lilacs in the pouring rain and inhaled the smell of spring with closed eyes. There was a year when our classroom was full of this flower. And there was another, when I was walking home from one of my girlfriends, Fanni (a little bit tipsy) and I stole some lilacs from the street in the darkness.
And this thing is not just with lilacs. I could gush about tulips, about the song of the birds, the fresh air of spring nights, or the silence of the riverside. But I won’t. Because I can’t. That’s why I take photos.
Vajon lehet-e közhelyek nélkül beszélni valamiről, amit szeretsz? A nagy írók biztosan tudnak, de én nem vagyok nagy író. Vagy azt tudom mondani, szimplán, egyszerűen, hogy imádom a tavasz illatát és hangjait, vagy megpróbálhatom érzékletes jelzőket dobálva körülírni ezt a hangulatot. Nem tudok bánni a jelzőkkel, valahogy mindig túlzásba viszem őket, és a vége egy olyan mondat lesz, ami már nem én vagyok.
I suppose this is why I love photography so much. My favorite photo of lilacs in our garden says more about me than my words I would use if someone asks me to describe, what this flower means to me. Lilacs remind me of my childhood, a time that would never come back - because it is different every year. There was a year when I picked lilacs in the pouring rain and inhaled the smell of spring with closed eyes. There was a year when our classroom was full of this flower. And there was another, when I was walking home from one of my girlfriends, Fanni (a little bit tipsy) and I stole some lilacs from the street in the darkness.
And this thing is not just with lilacs. I could gush about tulips, about the song of the birds, the fresh air of spring nights, or the silence of the riverside. But I won’t. Because I can’t. That’s why I take photos.
Vajon lehet-e közhelyek nélkül beszélni valamiről, amit szeretsz? A nagy írók biztosan tudnak, de én nem vagyok nagy író. Vagy azt tudom mondani, szimplán, egyszerűen, hogy imádom a tavasz illatát és hangjait, vagy megpróbálhatom érzékletes jelzőket dobálva körülírni ezt a hangulatot. Nem tudok bánni a jelzőkkel, valahogy mindig túlzásba viszem őket, és a vége egy olyan mondat lesz, ami már nem én vagyok.
Azt hiszem, ezért szeretek fényképezni. Azt hiszem, többet mond el rólam, ha megmutatom az egyik fotómat a kedvenc orgonabokromról, mint ha megpróbálnám szóban elmondani, mit jelent nekem az orgonavirágzás. A gyerekkort jelenti, egy soha vissza nem térő, megismételhetetlen időszakot, mert minden évben más és más. Volt olyan év, amikor zuhogó esőben álltam a kertben, leszakítottam egy orgonaágat, és mélyeket lélegezve szívtam magamba a tavaszt. Volt olyan év is, amikor az osztályterem volt tele ezzel a virággal: volt, amikor mi szedtük, és egyszer utoljára, amikor nekünk szedték a többiek. Volt olyan is, amikor a barátnőmtől kicsit becsípve sétáltam hazafelé, és mivel sötét volt, és senki nem látott, hát loptam egy kis orgonát valahonnan.
Persze nem csak az orgonával vagyok így: áradozhatnék most ugyanígy a tulipánokról, a madarak énekéről, az akácillatú tavaszi estékről, az eső szagáról, a folyópart csöndjéről, de nem fogok. Mert nem tudok. Ezért is vannak az Életképek.
Comments
Post a Comment