Dubrovnik's tale

I was in Dubrovnik before once, when I was 16 years old. At that time I didn't care much about the beauty of the cobblestoned old town or the rocky sea - and I like to believe that it was because of my age and not my personality - but my only goal was get a tan during the holiday. I wanted to go back to Dubrovnik so on our way home from Montenegro we made a quick stop in this city. Unfortunately this day didn't go as planned.

I know, I know... a traveler doesn't have plans, travelers just let things happen since they are the most spontaneous, adventurous creatures of the planet. It seems that there is a sharp contrast between travelers and tourists, as if the tourists were necessarily worse than travelers. Tourists plan everything, they took photos of every sights and don't care much about tha place itself they just want to show their friends that they've been there. Well, call me a tourist then, but I'm freaked out when I don't have plans during traveling. I like to do a research before every trip, just to know what's worth a visit in a city/country. Spontaneity for me mostly means trying out new dishes, flavors or experiences - but I always have plans.

I hesitated for long if I should share this story with you or not, maybe you will be disappointed :D We departed from Budva early, before 8am because we had a long drive ahead of us. Normally we should have arrived to Dubrovnik within 2 hours - but the border crossing itself only took three hours! We did the last 15 kilometres in three hours. We could have walked instead of driving and we almost would have been there earlier. Crazy.

To be able to understand the rest of the story you also need to know that I am a big Game of Thrones fan. I remembered Dubrovnik as a relatively cheap place from my earlier travels (of course I only could compare it to Rome back then in 2010). But seven years have passed since then - oh my god, I'm getting older - one of the world's most famous series have been filmed there (partly). I couldn't find correct infos about the current prices on the internet so that's why our money was hardly enough to pay for the parking ticket for 3 hours and eat something for a late lunch. 

Instead of 11 am we arrived to Dubrovnik at 3 pm and we didn't have time or money to visit the Lokrum island by boat which is near Dubrovnik. This would have been the most important part of my day. Not only there is a beautiful, small, saltwater lake in the middle of the island, but also some of the scenes of GOT were filmed there and you even can sit onto the iron throne! Instead of 'long may she realm' the 'shame' was the only thing left for me. On an online forum I've read that the roundtrip ticket for a boat to Lokrum island costs 40 kuna per person - well, it's 100 kuna (and we only had 160 kuna left). We waited for cross the border for three hours and I was in that beautiful city which I couldn't discover normally (AGAIN!) we had just a little money left and haven't eaten anything that day but snacks in the car. Aaand I couldn't go to Lokrum, swim in that mesmerizing lake and sit on the iron throne... I know that it was terribly childish but I began to cry.

I was really, really upset. And now you can say that 'see? that's why you shouldn't plan everything' and I know you are right, but probably I won't change. I envy and admire those spontaneous travelers, but I like planned adventures. 

Tourist? Traveler? Who has the privilege to decide which is better than the other? What if there is a relatively wide scale between these two options and you can't just mark a person as a 'Tourist' or as a 'Traveler' because it's far more complex than it seems to be? At that moment, in Dubrovnik's harbour, I was a lost, miserable little tourist girl in a white summer dress, who was so upset that his boyfriend could only comfort her with a watermelon flavoured icecream.

Egyszer már jártam Dubrovnikban, 16 évesen. Akkor - és ezt jobban szeretném inkább az életkoromra, mint a személyiségemre fogni -, nem érdekelt annyira a macskaköves óváros szépsége, sem a tengerből meredeken kiemelkedő sziklákra épített várfal, csak az, hogy (dobpergést kérek!) lebarnulok-e rendesen a nyaralás alatt. Szerettem volna felnőtt fejjel újra visszatérni ide, így a budvai utunk végén nem Szerbián, hanem Horvátországon keresztül indultunk haza, hogy egy napot eltölthessünk Dubrovnikban. Sajnos azonban a kirándulás nem úgy sikerült, ahogy eredetileg terveztem.

Tudom, tudom, hogyne tudnám, hiszen tele van vele az internet. Egy utazó nem tervez, csak hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok, spontán, kalandvágyó, satöbbi satöbbi. Nem szeretem a túlságosan éles "utazó-turista" szembeállítást, mintha az utóbbi egy külön faj lenne, és nem tudna igazán megélni egy pillanatot, vagy nem érdekelnék őt a világ szépségei, csak az, hogy kipipálhassa, itt is jártam. Hát kövezzenek meg, akkor inkább turistaként fogok hivatkozni magamra, de a hányinger kerülget, ha nincsenek legalább nagy vonalakban megtervezve az útjaim. Egyrészt szeretek időben utánajárni annak, mit érdemes megnézni egy adott városban, országban, vagy régióban, hiszen nem akkor akarok majd rádöbbenni, milyen élményekről maradtam le, amikor már otthon ülök. 

Egy szó mint száz, ha nem is órára pontosan, de nagyjából szeretem megtervezni, melyik nap mit csinálunk. A spontaneitás nálam sajnos kimerül abban, hogy olyan új élményeket, ételeket, italokat próbáljak ki, amik nem akadályozzák, hanem inkább kiegészítik a kis terveimet. 

Sokáig tanakodtam, megosszam-e veletek ezt a dubrovniki "napot", jobban mondva délutánt, ami igazából amellett, hogy a város változatlanul gyönyörű, inkább fájó emlék törékeny kis turista lelkemnek. Kezdjük azzal, hogy budvai szállásunkról már korán, 8-kor elindultunk hazafelé. Jó esetben körülbelül 2 óra alatt Dubrovnikban lettünk volna - ám a horvát-montenegrói határ nem bővelkedik átkelőhelyekben. Így történt, hogy a határ előtti utolsó 15 kilométert három, nem túlzok, HÁROM óra alatt tettük meg, egyszerre körülbelül 50 centiket araszolva a kocsival a tikkasztó hőségben. Igen, ennyi idő alatt gyalog is átértünk volna.

Ahhoz, hogy a történet további részét megértsétek, azt is tudni kell, hogy agyament Trónok Harca rajongó vagyok. Tudom, a turistáknál már csak a rajongó turistákat húzzák le jobban, de valahogy a trónokharca-köd borította agyam ezt figyelmen kívül hagyta. Dubrovnikra úgy emlékeztem tinikoromból, mint egy viszonylag olcsó helyre (akkor még csak Rómához tudtam viszonyítani, így hát pláne). Igen ám, de azóta eltelt 7 év - jézusom, öregszem - megérkezett a világ egyik legjobb sorozata, na és persze hihetetlenül megdrágult minden, ráadásul a neten sem tudtam pontos információkat találni az aktuális árakról. Emiatt a pénzünk már csak arra volt elég, hogy kifizessük a parkolást (az árak Amszterdam belvárosával vetekedtek, sőt... még felül is múlták azt), és együnk valamit ebédre. 

Délelőtt helyett délután 3 óra körül érkeztünk meg Dubrovnikba, és sem pénzünk, sem időnk nem volt már, hogy átmenjünk a közeli Lokrum szigetre hajóval. Ez lett volna a napom egyetlen és legfontosabb tervezett pontja, ugyanis amellett, hogy itt is forgattak, a vastrónra is rátehettem volna napbarnított popómat. Ezen kívül pedig egy gyönyörű kis tengerszem is van itt, amiben szerettem volna még megmártózni, mielőtt hazaindulunk. Long may she reign helyett azonban csak a Shame maradt nekem, ugyanis a kikötőben szembesültem azzal, hogy a neten talált információ, miszerint 40 kunáért át lehet kelni a szigetre, jó eséllyel elavult, több éves hír volt: a jegy ugyanis egy személyre került 100 kunába, és már csak összesen 160 volt nálunk Viktorral. Három órát álltunk a határon, itt vagyunk egy csodás városban, amit MEGINT nem volt alkalmam normálisan felfedezni, a pénzünk fogytán van, még semmit nem ettünk ebédre, és még a vastrónra se ülhetek fel... Tudom, szörnyen gyerekes, de elsírtam magam. 

Nagyon-nagyon szomorú voltam. De tényleg. És mondhatjátok, hogy na, ezért nem kell mindent megtervezni, és tudom, hogy igazatok van - de én ilyen vagyok, és valószínűleg míg élek, ilyen is maradok. Vannak emberek, akiknek a vérükben van a spontaneitás, és én őszintén irigylem és csodálom őket - de én a tervezett kalandok híve vagyok, már ha vannak ilyenek.

Turista? Utazó? Kinek a tisztje, hogy eldöntse? Mi van, ha nem létezik egyik szélsőséges kategória sem? Mi van, ha ez egy viszonylag széles skála, és senkit nem lehet egyértelműen bekategorizálni, mert a viselkedésünk több tényezőtől is függhet? Ott, abban a percben, Dubrovnik kikötőjében turista voltam, egy elveszett, egyszerű, sorozatrajongó turistalány, kis fehér ruhában, akit a barátja csak egy dinnyés fagylalttal tudott megvigasztalni.